|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 37 találat | lapozás: 1-30 | 31-37 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics 2016. július 2.Köszöntötték a 70 éves Lőrincz GyörgyötA Székelyudvarhelyen élő, kápolnási születésű író a kezdetektől fogva tagja a Székelyföld szerkesztőbizottságának, olyan “külső” szerkesztőségi munkatárs, aki amellett, hogy rendszeresen közöl a lapban, folyamatosan szerzőket és különböző műfajú írásokat ajánl a “belső” szerkesztők, az ötfős “kemény mag” figyelmébe, akik ezt a rendkívül színvonalas lapot immár két évtizede havi rendszerességgel – több kontinensen és a világhálón – az olvasók rendelkezésére bocsátják. Az íróval június 30-án, péntek délután, a Székelyföld szerkesztőségében találkozhattak az olvasók és a kollégák. Lőrincz Györggyel a júliusi lapszámban Zsidó Ferenc író interjút készített, úgyhogy sok-sok apró részletet megtudhatunk a pályaívről, az ötvenes években lezajlott gyermekkorról, az indulásról és a cseppet sem egyszerű kettős életről, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években a szerző gyári dolgozóként vált az erdélyi magyar irodalom egyik meghatározó, sikeres és egyéni hangú írójává, sőt a rendszerváltozás után sem volt annyira egyszerű a helyzete, hiszen nem lett főállású szerkesztővé, nem lehetett szabadfoglalkozású alkotó, hiszen különböző megyei és városi beosztásokban kultúra- és közösségépítő munkát is végzett. Ahogy teltek az évek évtizedek a karcolatokkal, irodalmi igényi riportokkal jelentkező író, egyre nagyobb ívű munkákhoz látott, a novellák mellett, regényekkel és publicisztika-válogatásokkal örvendeztette meg olvasóit. Most is regényen dolgozik, amely lassan “íródik”, hiszen – saját bevallása szerint – több lehetőség is kínálkozik a befejezésre, s mivel egy disszidens életútjáról van szó, akit 1977-ben “szöktetett” át a határon, a történetnek, amely valóságos eseményeken alapszik, de azért az író világában szuverén és szubjektív minden, máig gyűrűző, ma is vannak olyan vonatkozásai, amelyek a politikai-gazdasági és a mi kisebbségi közösségi életünk eseményeitől függenek. Az írót a két oldalon ülő két fiatalabb szerkesztő- és író-kolléga faggatta. Lőrincz György elmondta, hogy az első karcolatok és novellák után a riport felé fordult a figyelme – 1980-ban megjelent Forrás-kötete is riportokat tartalmaz -, hiszen olyan fordulatot vett akkor az élete, hogy zetelaki helyettes tanári munkája és a családi kapcsolatok többnyire ezt a műfajt kínálták, biztatást is erre kapott több oldalról, de aztán ismét visszatért az elbeszélés műfajához, úgyhogy a nyolcvanas években megjelent két újabb kötetében a hatvanas évek végén mutatkozó markáns novellistát ismerhette meg az olvasó. A Forrás-kötet és az után következő másik két könyv is jelentős sikernek számított akkor Erdélyben. Bár Vári Attilával, Szávai Gézával, Csíki Lászlóval indult a pályája, soha nem tartozott generációs csoportosuláshoz. Élete amiatt is különleges volt, hogy a Székelyudvarhelyi Gábor Áron Rt. mezőgazdasági gépgyár szállítással foglalkozó osztályvezetőjeként, másodállásban lehetett író. KimAradt az irodalmi élet fősodrából, s ennek az volt a következménye, hogy az írt, s úgy, ahogy akart. Ha megkérdik – s most valóban megkérdezték – azt mondja, hogy ő elsősorban erdélyi író. Itt más témák vannak. Az általános emberi mellett speciális élethelyzetekben élünk, s arról szót kell ejteni. Bevallotta azt is, hogy kik voltak mesterei: elsősorban Móricz Zsigmond volt rá nagy hatással, aztán Németh László, Szabó Dezső, a nagy orosz írók, Tolsztoj, Dosztojevszkij, majd – a teljesség igénye nélkül – Hemingway, Csingiz Ajtmatov, Cseres Tibor, Tar Sándor… Azt mondja, hogy egyáltalán nem bánta meg. Ha most lenne kezdő, mindent hasonlóképpen tenne, bár sosem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Ma másfajta valóságanyag van, de az erdélyi, a Székelyföldi magyar írónak most is különleges a helyzete, és a témái sem olyanok, mint egy Pesten vagy urbánus környezetben élő és szocializálódó alkotónak. Vannak még történetei. Ereje, kedve is hozzá. Azt mondja, hogy öt éve nyugdíjas, s immár főállású írónak tekintheti magát, azt írhat, s akkor, amikor szeretne. A kollégák erőt, egészséget kívántak Lőrincz Györgynek, kitartást. Nem a fényben való fennforgás fontos, hanem a köznapi munka. És biztos, hogy az író szeret dolgozni, hiszen a nagy prózai munkák mellett a történésekre is figyel folyamatosan, heti rendszerességgel jelennek meg a jelenből táplálkozó publicisztikái. Simó Márton eloszekelyfold.wordpress.com 2016. augusztus 10.Búcsú Kilin SándortólTisztelt gyászoló gyülekezet! Önök közül sokan barátként, ismerősként, néhányan volt osztálytársként jöttek el ma megadni a végtisztességet. De bizonyára vannak itt olyanok is, akik személyesen alig, vagy csak futólag ismerték Kilin Sándort, talán csak pár mondatot váltottak vele életében. Az utóbbi majdnem tíz évben bizonyosan ritkán, mert nem élt Aradon, kényszerűségből a magyarországi Battonyára költözött. De írásaiból ismerték, tisztelték – az idősebb, régi előfizetők szinte pontosan fél évszázadon keresztül olvashatták a mindenkori Aradi magyar napilapban, a Vörös Lobogóban, majd a Jelenben, Nyugati Jelenben cikkeit, mindenekelőtt kivételes szakmai tudással, könnyed stílusban, olvasmányosan megírt, mindig fontos kérdéseket felvető és vitató, a történések mögöttes jelentését, igazságát kutató-boncolgató jegyzeteit, vezércikkeit. Az, akitől most búcsúzunk, igazi, nagy formátumú újságíró volt, aki, ha csak egy mód volt rá, soha, vagy csak kivételesen fogta a nagyok, a hatalom pártját – csak ha igazuk volt –: mindig a közember és igazsága mellett állt ki. Kilin Sándor nem volt igazán „terepember” – ezért is van az, hogy viszonylag kevés (bár kitűnő) helyszíni riport alatt olvasható a neve. Mestere volt ellenben az esszészerű írásoknak, és ez a műfaj, mint a sportban az atlétika, az újságírás valóságos királynője, igazán jól művelni csak keveseknek adatik meg. Ha az újságírásnak vannak (és meggyőződésem szerint vannak) abszolút szükséges és a legnagyobb tiszteletet érdemlő, újságírói kifejezéssel élve a „napi kenyeret” biztosító napszámosai (nélkülük semmilyen lap nem létezhetne), ugyanakkor rangot adó arisztokratái: Kilin Sándor kétségtelenül ez utóbbi kategóriába sorolandó. Neki megadatott a legmagasabb kasztba való tartozás. Valamelyes műveltséget, érdeklődéssel és kitartással, némi erőfeszítéssel bárki értelmes ember szerezhet (elhunyt barátunk értelmiségi családban nőtt fel, ahol az olvasás mondhatni kötelező volt, tanítói, édesanyja és édesapja a nebulók közül mindig őt kezelték a legszigorúbban), a másik elengedhetetlen összetevőre, a magas fokú íráskészségre azonban születni kell. Bebizonyosodott: ő írásra született. Nagy, és immár pótolhatatlan veszteség, hogy nem mAradt ránk általa írott könyv, még az a nagyobb Dosztojevszkij-tanulmány sem született meg (eredetiben is olvasta a nagy orosz írót), amelyet utolsó éveiben tervezett. De mAradjunk még kicsit a múltban. Az 1970-es évek legelején – a pár év múlva bekövetkező, elképzelhetetlenül bárgyú, primitív és erőszakos diktatúra előtt, ő volt az, aki közeli újságíró-barátai, köztük a kivételes tehetségű Tokay György, meg Oroszhegyi Károly, az akkor még újonc Puskel Péter támogatásával „új fuvallatot” hozott a Vörös Lobogóba, egy sor, merőben újnak, merésznek számító rovatot-oldalt (köztük az Ember és közösség címűt) indítva be. Órákat vitatkoztunk – ma már szinte hihetetlennek tűnik a dolog –, egy-egy megjelenés előtt álló cikk tartalmán, megfogalmazásain. Néhány évvel ezelőtt megdöbbentem, amikor valaki (nem tudom, hogy köztünk van-e most), azzal támadt rám: „Kilin? Kommunista (előtte még egy, most nem idézett jelző szerepelt), párttitkár volt”. Azt persze nem tudhatta, hogy Kilin Sanyi kézzel-lábbal igyekezett elhárítani a „megtisztelő” funkciót, és közeli barátait rábeszélte (sikerrel), hogy választáskor ellene szavazzanak. Csakhogy barátai alulmAradtak, mert a be nem avatott többség tisztességes, közülük való, hozzáértő embert akart. A sors megajándékozott azzal, hogy nemcsak munkatársa, hanem, remélhetőleg nem túlzok, közeli barátja lehettem, majdnem 48 esztendőn keresztül. Ezernyi emlékem van róla: közös riportút, például, a magam újságírói pályájának kezdetén, az akkor épülő dunai vízerőműről, az elöntés-eltűnés előtt álló Ada-Kaleh szigetről, az osztrák–magyar monarchiabeli Herkulesfürdőről – a riportút hozományát, azt hiszem, ma, 45 év után is mAradéktalanul vállalhatnánk, sok-sok szerkesztőségen kívüli találkozás. Rengeteg beszélgetés a politikáról, világról, de leginkább a lapról és újságírásról: hittünk abban, talán kicsit naivan, hogy valamit tehetünk, valami rajtunk is múlik. Nem értettünk mindig és mindenben egyet, olykor üdítően jókat vitatkoztunk – de hát mi vinné előbbre a világot, mint a nézetek ütköztetése, s ebben az érvek felsorakoztatása? Barátságunk, természetesen, az ilyen viták miatt picinyke csorbát se szenvedett. Három nappal ezelőtt battonyai házának szépen gondozott, rózsákkal, egyéb virágokkal övezett udvarán, az olcsó nyári sátor alatt – Sanyi kedvenc helye volt a szép tavaszi és őszi időkben, nyári kánikulában – heten ültünk az asztal körül, a temetésről egyeztettünk a fájdalomtól jóformán megszólalni se tudó özvegyével és fiával az általa ültetett és gondosan ápolt, mára szép fácskává serdült szomorúfűz árnyékában. Szinte fizikai fájdalmat éreztem az első pillanattól: valaki borzasztóan hiányzik, és már sohasem jelenik meg újra, hogy egy (ritka) szabad hétvégén parázson sült mititéj, tarja, a nagyszerű és szerető feleség, háziasszony Irmi által készített előételek, körítések után néhány pohár sör mellett a végtelenségig, olykor magunkat ismételve osszuk-szorozzuk a múlt emlékeit, a valamikori és mai világ dolgait. Sanyikám, veled immár másodszor-harmadszor veszítettem el az utóbbi néhány évtized legjobb barátainak egyikét. Egy-egy pótolhatatlan darab szakadt ki velük a magam szűk világából. Mint nagyszalontai születésű – mindig igen büszke voltál rá, hogy az egyik legnagyobb magyar költővel azonos helyen láttad meg a napvilágot – biztosan ismerted Arany Jánosnak költőtársa, Tompa Mihály sírkövére írott sorait: „S ha nem pönög lantunk s gitárunk / A varjú se károg utánunk”. Te se kívántad az utókor elismerését. Életedben tetted, amit tenned kellett, a lehetőségekhez képest, amit lelkiismereted diktált. A többi, ha még lesz, legyen az utókor gondja. Nyugodj békében. Nekem nagyon fogsz hiányozni. Jámbor Gyula Jámbor Gyula búcsúztatta a kedves, szeretett kollégát, Kilin Sándort temetésén, 2016. augusztus 9-én. Nyugati Jelen (Arad) 2017. március 7.Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróvalMindent az íráson keresztül látok Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák. - Szeretted az iskolát? - Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló. A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni. - Miért nem lettél balett-táncos? - Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi. Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám. - Miként és mikor kerültél Kanadába? - Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet. Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába. - Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál? - Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet. Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg. Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam. - Mikor jöttél vissza, miért? - Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok. - Honnan a mecénási ötlet? - Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére. - Miért váltál meg gyáraidtól? - Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el. - Ekkor tértél vissza az irodalomhoz? - Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg. - Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet. - Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel. - A verset vagy a prózát szereted jobban? - Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit. A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek. - Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának? - Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától. - Milyen a viszonyod pályatársaiddal? Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforgatónak, erre is szükségem volna. Így csak sok olvasással mérem az irodalom pulzusát. - Példaképeid? - Weöres Sándor, Orbán Ottó, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy László, Pilinszky János, Ágh István, Csoóri Sándor. De folytathatnám. - Vannak igazi barátaid? - Szerintem az igazi barát az, aki jóban-rosszban veled van. E kritérium szerint igen, vannak barátaim. - Szereted az embereket? - Igen, nagyon szeretem őket. Mindenkiben elsősorban a jó tulajdonságokat keresem. Hiszek nekik, és hiszek bennük. Ez velem született tulajdonság. S ez az évtizedek során sem változott, még akkor sem, ha sokan bántottak, becsaptak, elárultak és megtagadtak. De a sértődöttség és a keserűség soha nem hatalmasodott el rajtam, felül tudtam kerekedni ezeken az érzéseken, nem hagytam, hogy befolyásolják az emberek iránti szeretetemet. - Sok irigyed van? - Hát irigylésre méltó vagyok én? Éppen olyan esetlen vagyok és kiszolgáltatottja ennek a világnak, mint bárki más. Soha nem voltam irigy, így el sem tudom képzelni, milyen annak lenni. Ha meg kéne írnom ezt az emberi érzést, nem tudnám hitelesen visszaadni. Tanulmányoznom kéne, olvasnom erről. - Politikai beállítottságod? Vonz-e valamelyik politikai irányzat? - Volt életemnek egy időszaka, amikor úgy éreztem, tévedtem, amiért egyik politikai párthoz sem csatlakoztam. A gazdasági erőt a politikai kötődések és szövetségek erősítik meg, a mindenkori társadalomban a politikának mindig meghatározó szerepe volt és van. A politikai erők határozzák meg, mi történik az egyénnel, függetlenül attól, hogy benne van-e valamelyik irányzatban. Ezt a valóságot, sajnos későn ismertem fel. Az én esetemben az érzelmi kötődések mindig túlsúlyban voltak, nem tudtam megalkudni, a cél érdekében feladni erényt, erkölcsöt. Hittem saját képességeimben és erőmben. De ez nem elég a sikerhez. Ehhez barátok, szövetségesek, kötődések, s nem utolsósorban támogatók kellenek. - Vallás, hit? Egy írónak szüksége van-e Istenre? - Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem mindig szükségem volt egy metafizikai erőre, mely mellém áll, és megsegít. Tavaly a British Airways menetrendszerű járatán ültem. Londonban szálltunk fel, s Barbados felé tartottunk. Egy órája repültünk, amikor arra figyeltem fel, hogy a gép hirtelen balra kanyarodik. Éreztem, hogy valami rossz történt. Szaladtak a gép szűk folyosóin a légi kísérők. Percek múlva a kapitány bejelentette, hogy kigyulladtak a gép áramellátó csatlakozói, kényszerleszállást kell végrehajtania. Ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében. Olyan ez, mint mikor a halálraítélt arra vár, jóváhagyták-e kegyelmi kérelmét. Nem Istenhez kell imádkozni, hiszen ő már eldöntötte, élsz-e, halsz-e. Valami hasznosat kell cselekedni. Gondolkodni. Csak a jóra gondolni. Verseimben sokat foglalkozom Istennel. Már csak azért is, mert fontos tisztáznom kapcsolatunkat. Tudom, amíg bennem él, s gondolom, hogy van, szükségünk van egymásra. Nekem, hogy magam mellett, bennem érezzem, neki, hogy jól érezze magát bennem. Sohasem félni akartam Istentől, hanem bízni benne. Bízni, hinni egy olyan erőben, mely bármennyire is kézzelfoghatatlan, bennem lakik. - Érdekel az ezotéria? Hiszel a földönkívüliekben? - A lélek misztérium. Olyan energiát képes kibocsátani, amely nélkül elképzelhetetlen a belső bolyongás. A gondolat olyan mélyre merészkedik, s olyan különleges utakat képes bejárni, csoda, hogy az ember ép ésszel megússza ezeket a kirándulásokat. A gondolat segíti a lelket az utazásban. Lehetőséget, teret, időt, erőt, tudást kölcsönöz neki. Természetesen, a Földön kívül élnek más, értelmes lények is. Ennek bizonyosságát eddig eldugdosták előlünk, de előbb-utóbb elismert tény lesz. Nincs miért félnünk más, magasabb rendű civilizációktól. Ne a rémület kerítsen hatalmába, hanem a remény, hogy olyan valakik jönnek, akik nem feltétlenül rosszat akarnak nekünk. DNS-ünk meghatároz, gúzsba köt bennünket. Ezért képtelenek vagyunk hosszabb űrbéli utazásra. De ha ezt az „apró” hibát kiküszöböljük, s öngeneráló energiaforrást fedezünk fel, talán mi is évekig utazhatunk az űrben. - Milyen a viszonyod a reáltudományokhoz? - A filozófia (ebből szereztem diplomát) nem reáltudomány, de a logikának nagyon sok köze van a matematikához. Wittgenstein is a nyelv logikai, matematikai kötődését, hasonlóságát vizsgálta. A szillogizmusok is egyféle számtani képletek. Bár állíthatunk velük valótlant is. Például: A ló állat. Minden állat gép. Konklúzió: A ló gép. Logikailag ez rendben, csak a második premisszának az állítása hamis. Ezért a konklúzió is hamis, empirikus tapasztalatunk is ezt támasztja alá. Gyáraimban meg kellett tanulnom a vákuumtechnikát. A fényforrások gyártása ezen alapszik. Egyszerű volt, hiszen a fizikát is a logika működteti. Itt is a törvények, szabályok, kivételek diktálnak. Verseimben másként működik mindez, hiszen szerepet játszom, alteregómmá választom például az olasz atom- és kvantumfizikust, Ettore Majoranát, aki megfejtette az atombomba előállításának titkát. Siheder koromban olvastam Leonardo Sciascia oknyomozó riportját, amelyben Majorana eltűnését, netán halálának körülményeit próbálta tisztázni. Három irányban nyomozott. Egy: a németek elrabolták. Kettő: öngyilkos lett, a tengerbe vetette magát. Három: valamelyik olaszországi kolostorban bujdosik. Tavaly röppent fel a hír, hogy végül is Majorana kolostorban hunyt el. Nos, az ő titokzatos személyét választottam hasonmássá, az ő nevében írtam a Majorana-verseket. Ami pedig Nicola Tesla zsenijét illeti, egyetlen verset szenteltem neki, a Nicola Tesla fehér galambját. - Elfogadod a másságot? - Regényemben, Az éj puha testében a betétregény éppen erről szól. A Vörös Lobogó napilapnál volt egy kollégánk, Kovács Sándor, akit mássága miatt ítéltek el, s zártak börtönbe. Innen vettem az ötletet, ezt dolgoztam fel. Nagyon sokan nem szerették ezt a részt, nem volt türelmük végigzongorázni a sok történést, szereplőt, talán bántó részleteket. Nekem is kutatnom, olvasnom kellett ahhoz, hogy ezt a történetet megírjam. Detektívregényhez hasonló, de mégis, mennyi minden más, emberi van benne. A másság természeti baleset. Senki sem tehet arról, hogy génjeibe hiba csúszott. Manapság, amikor mindenki nyíltan, talán kockázatmentesen bevallhatja szexuális preferenciáját, a témával nyitott kapukat döngetünk. Az más kérdés, hogy fiatalokat szexuálisan ma is el lehet téríteni, meggyalázni, boldogtalanná tenni. Ezzel nem értek egyet. Vádolom a mindenkori társadalmat gyengeségéért, határozatlanságáért, erkölcsi elégtelenségéért. - Gazdag ember vagy? Boldog? - Tudásban, érzelemben, egészségben lehet az ember gazdag, illetve szegény. Mindhárom, ha egyensúlyban van, bizonyos boldogságot kölcsönöz. Nehezen tudok öröm nélkül élni. Az öröm megszerzése, birtoklása kihívással jár. Azt nemcsak megszerzi az ember, hanem adja is. Az örömért áldozatot kell hozni. Az öröm kockázattal jár. Az öröm nem egyenlő a boldogsággal. De a boldogságban benne van az öröm is. Aki örülni tud, boldog is lehet. - Szeretsz olyan interjút adni, amelyben nem irodalmi munkásságodról van szó? - Bármit kérdezel, úgyis az irodalomról beszélek, vagy ahhoz kanyarodom vissza. Mindenről az jut eszembe. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) 2017. március 29.Tanár úr kérem… – 40 éve hunyt el dr. Mikó ImreTalán az 50 éves érettségi találkozónkon mondta a jogász végzettségű Tokay Gyuri: azt, hogy ő 90 után miniszter lehetett, 90%-ban középiskolájának, a későbbi Brassainak köszönheti. Igaza lehetett, OSZTÁLYUNK adott a kincses városnak két irodalmárt, akik joggal bekerültek a Ki-kicsoda a magyar irodalomban? c. gyűjteménybe, politikust, aki egyetlen magyarként nagykövet lehetett a balti államokban, de öt orvos, három-három tanár és mérnök, hídépítő, katonatiszt, üvegtechnikus, jogász, TV-doktor, vegyész is „kikerült” a „33”-ból, akik „velem jártak”. Balló Zoli jó pár társával együtt nem végzett főiskolát, de mint bábos és pantomimszínész bejárta Európát, és valamennyien dicsőséggel vitték tovább Brassai Sámuel szellemét, nevelőink tanításait. (Ha igaz, a legutóbbi „névsorolvasásnál” még 13-an éltünk a nagy tervekkel, világhódításra készülő 16-17 évesekből.) És mi kellett ehhez? Az, hogy az alma ne essen távol a fájától és az alma materétől, a „tápláló anyától”. Az alma mater jeles tagja volt Árkossy Sándor tanár úr, a tudós-pedagógus és főleg emberi tanári karnak, őt is egy időre letiltotta a hatalom a katedráról. Csak 61-62 éve volt, amikor tanárjelöltek (szótárunk szerint tanártojások) jöttek tanítani iskolánkba. A földrajz szakos tanár úr jelezte előzetesen, hogy egy beszédhibás jelölt tart órát aznap, viselkedjünk rendesen. Olyan rendes-összetartó ritkán volt az osztály, a X. B, mint akkor, feleléskor mindenki remekelt, még azt is elmondtuk, ami a könyvben nem volt benne, még azt is, hogy Madagaszkárnak Benyovszky Móric személyében magyar kormányzója (vagy királya?) volt. A új lecke leadásánál pókerarccal követtük a friss ismereteket, az apróbb beszédhibáknál tilos volt a mosoly… Még volt abban az időben próbatanítás, román irodalom óra után az egyetemi tanár elismerte, hogy tudunk annyit, mint a román osztályok (igaz, Sinka Zoltánnál nem volt pardon). Emlékezetes az a próbatanítás, amikor a túlbuzgó ifjú hölgy egy pisszenés miatt három társunkat kiküldte az osztályból. Ránéztünk Tokay Gyurira, ő intett, és mi megleckéztettük a „pittyogó tanártojást”, feleléskor a passzív rezisztencia módszerét alkalmaztuk, hiába hívta ki a hölgy a napló szerinti legjobb tanulókat, ők igyekeztek a legbutább válaszokat adni. A kalapot az akcióra egy hangos ásítás tette fel, a vallatásnál, ami nem volt a legsportszerűbb, már az igazgatónkat akarta az inkvizítor behívatni, amikor a hátsó padsorokban elhelyezkedett egyik tanárjelölt kolléga jelentkezett mint tettes. (Nem tudom, hányassal jutalmazták a pedagógiai érzékkel nem rendelkező jövendőbeli tanárnőt…) A nyár közeledtével, amikor a Kossuth Lajos utcában zöldelltek az út menti fák és nyitott volt az ablak, Árkossy tanár úr elmondta, hogy amikor a „refeknél” igazgatott, az évzáró banketten ő is kapott egy nótát diákjaitól – a Kár volt összeveszni veled… kezdetűt –, az a tanár pedig, aki év közben diákjainak év végi kirándulást ígért a jó tanulásért, az a Hazugság volt minden szavad elejű nótát kapta a rögtönzött énekkartól. Dr. Heinrich László, a tudós fizikus-vegyész, az első, azaz a tízéves érettségi találkozónkon, amikor még szinte az egész osztály jelen volt, „szomorúan” állapította meg: Csak a diákok öregedtek, mert tíz évvel ezelőtt a tanárok már akkor is öregek voltak. Amikor a tanár úr minden órája előtt megjelent a Fizikumba vezető „titkos ajtóban”, akkor Edisont láttam magam előtt, a Merlo Park varázslóját. A „tisztogatás” őt is elérte, egy nagy kolozsvári gyár megbecsült laboránsa lett. Fejér Miklós, szeretett osztályfőnökünk, aki szintén tett egy kis „vidéki kitérőt” Szucságon, nem volt nagyon boldog, hogy páran elhagyták Szép Erdélyországot, idézhette volna Kányádi Sándort, amit válaszként adott egy borúlátó megállapításra: Kivándorolt az erdélyi értelmiség színe-java. A székely költő szerint a színe lehet, de a java itthon maradt. Fejér „Miki”, az oszi ’66-ban így üdvözölt minket: Örvendek, hogy ti újra a padban, én újra a katedrán. Humoros megjegyzéseit általában az irodalomból vette. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Ez lett volna dr. Mikó Imre sorsa, ha nem ismerte volna az öreg halász, Santiago mondását: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék”. Elsőéves főiskolai hallgatóként, 1957-ben egy délután hallottam volt osztálytársamtól, aki későbben altatóorvos lett Vásárhelyen, hogy Mikó tanár úrral kollégák lettek a Nagy könyvesbolt raktárában, ez volt a tízévi orosz nyelv oktatás jutalma. Később láttuk tanárunkat könyvcsomagokat cipelni a Lábas-házig és estefelé vissza. Majd az Egyetem utcai könyvesboltban lett elárusító… Egy kolozsvári újságíró akkor írta róla, dr. Mikó áll a pult mellett és ír… Akkor születhetett A bércre esett fa, Az utolsó magyar polihisztor és A szülőföld szerelmesének története. Bölöni Farkas Sándor, „a székely, aki felfedezte a demokráciát”… Életének leírása több kiadást is megért, Brassai Sámuelről száz történetet gyűjtött össze a TANÁR ÚR, dedikált példánya könyvtáram féltett kincse 1971-ből, a legnagyobb székely, Orbán Balázs életének regénye csak 2011-ben láthatott napvilágot, addig őrizte a család az értékes kéziratot. Érdekes helyzet, egy szimpatikus tanár és egy gyűlölt tantárgy együtt. Csehov, Dosztojevszkij, Gogol, Puskin, Tolsztoj vagy Csajkovszkij ismerete előtt nekünk az orosz egyet jelentett a szovjet katonával, „a ruszkival”, azzal, aki elvitte a nagymama utolsó malacát és vodkával átitatva lelőtte nagynéném férjét. A kötelező anyagon kívül, amiből mára már semmi sem maradt, emlékszem arra, hogy a Háború és béke megírásakor Tolsztoj felmérte a borogyinói harcteret, és a Nagy Péter film bemutatója után megtudtuk ugyanabból a forrásból, hogy a cár néger hajóinasa Puskinnak volt a nagyapja. Amikor a magyar Nobel-díjasok „titkát” kerestem életrajzukban, egy közös dolgot találtam, valamennyinek diákkorában szülei biztosították a kísérletezés lehetőségét, az otthoni labor felszerelését, és megkeresték számukra a legjobb iskolákat, tehát ALMAFA és ALMA MATER… Igen, Család és Iskola. Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. május 31.Bajor Andor-évforduló előtt – az emlékezés jegyébenIdén lenne 90 éves. De sajnos már 26 éve hiányzik közülünk. Pedig micsoda sziporkákat olvashattunk volna tőle ez idő alatt, hiszen az elmúlt 26 is év bőven szolgáltatott volna témát egy-egy Bajor-féle jóízű szatírához. Sajnos, nem így történt. „Két út áll az emberiség előtt a mi évszázadunkban. Az egyik a hülyeség. A másik az őrület. A kettő szerencsésen kiegészíti egymást.” Az idézet természetesen Bajor Andortól származik, pontosabban a torzóban maradt kisregényéből, Az ezermesterből (Bajor Andor: Az ezermester. A Valdemár-kódex, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004). Bajor Andor írásai máig nem veszítettek aktualitásukból, mondatai „csontig hatolnak”, elég, ha a fenti idézetet értelmezzük. Remek szatírái ma is ugyanolyan érvényesek, hiába íródtak 1989 előtt.A szeptemberi 30-i évfordulóig havonta közlünk egy-két Bajor Andor szöveget, özvegye, Bajor Ella engedélyével. Mai lapszámunkban az Ütünk című kötetből válogattam. (Köllő Katalin) Beszámoló a világirodalom fejlődéséről I. Állandóan fejlődő emberiségünk az utóbbi ötezer esztendő fokozódó leforgása alatt, egyre kiteljesedő tevékenysége közben több kiemelkedő dolgot alkotott. Ilyen kiemelkedő dolog például több egyiptomi piramis, felhőkarcoló, a Lomonoszov egyetem, az Eiffel torony, a fugyivásárhelyi téglagyár kéménye, valamint mások. Emberiségünk elkészítette a Kínai falat, a Volga-Don csatornát, fölfedezte Amerikát, több figyelemreméltó expedíciót szervezett, az Északi, valamint a Déli Sarkra, több portugál tengerészeti szakkáder vezetésével megkerülte a földet, valamint az iránytű föltalálásával párhuzamosan a könyvnyomtatás síkján is olyan eredményeket ért el, melyeket kitűnő futballcsapatok, vízipólózok, és nehéz-, közép-, úgyszintén pehelysúlyú ökölvívók pontszámai is öregbítenek. Emberiségünk a XVI. században áttért egy világkép szemléletéről egy újabb világkép szemléletére, amelyben Galilei, a kitűnő csillagász, valamint mások szereztek érdemeket, majd ezt továbbfejlesztette Einstein. Itt kell megemlékeznünk Pasteurről is, aki a veszettség elleni harcban bizonyos sikereket mutatott föl, különösen ezen betegség leküzdésének terén, valamint Pavlovról, aki megalapította a pavlovizmust. Joggal állapíthatjuk meg ezekről a szakemberekről, hogy tudósok voltak, korlátaik ellenére. A fejlődés a XVI. században nem ért véget, hanem folytatódott az azt követő úgynevezett XVII. században is. így az emberiség lassan rájött a repülőgép, vonat, autó, bicikli, tricikli, valamint a helikopter használatára, úgyszintén arra, hogy ezeket az eszközöket hogyan lehet tönkretenni. A gyermekek számára hintalovakat állítanak elő, továbbá itt kell megemlítenünk a ringlispílt. Emberiségünk az elmúlt évezredek folyamán állandóan törekedett arra, hogy otthonában megfelelőképp lakjék, és azt megfelelőképp biztonságossá tegye különböző szempontból. Így kezdetben barlangokban és földkunyhókban lakott; ekkor azonban föltalálták a kőbaltát, melynek segítségével a lakást szét lehetett verni. így az emberiség kénytelen volt vályogházakba költözni, majd a nyíl föltalálása után téglával kísérletezett. A lőfegyverek tökéletesedésével, különösen az ágyú megjelenése után az emberiség kénytelen volt feltalálni a vasbetont. Ekkor jött Nobel Alfréd a dinamittal, mire az emberiség bombabiztos pincéket készített, de több kollektíva kidolgozta az atombombát és így az emberiség lakáskérdése még mindig nincs teljesen megoldva. Evvel párhuzamosan több filozófus is fellépett és különböző kérdések tisztázása közben meghaltak. A képzőművészet terén is eredményeket értünk el, valamint sikerült megteremteni a világ zenekultúráját, amely különböző – magas és mély – hangokból áll. Az emberiség fejlődésében hiányosságok is jelentkeztek: ilyen hiányosság például a becsületes emberek üldözése, gyengék agyonverése, ártatlanok karóbahúzása, tehetséges káderek elégetése, lefejezése, valamint megnyúzása, az igazmondók nyelvének kitépése, tömegek kizsákmányolása, taposása, és verése kutyakorbács segítségével. Ezen hiányosságok kiküszöbölése az utolsó kétezer évben folyamatban van és a jelek – különösen a legutóbbi száz évben – biztatóak. Ezekután térjünk rá világirodalmunk konkrétebb elemzésére. II. Elbeszélő költészet Az utóbbi évezredek folyamán figyelemreméltó eredményeket értünk el az elbeszélő költészet terén. Az idősebb nemzedékből meg kell említenünk Homéroszt, akinek egyik költeménye, azOdisszea tengerész környezetben egy társasutazás témáját dolgozza föl. Dante Isteni színjáték című poémája a miszticizmus elleni harc különböző állomásait (pokol, purgatórium, paradicsom) mutatja meg, ugyanakkor Milton, a kitűnő angol verselő egy kilakoltatási per kapcsán mutatja meg, hogy ördögnek lenni nem helyes magatartás. Ezek a költemények arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a művészi tökély és költői szaktudás nincs ellentétben a miszticizmus elleni harccal, hanem szerencsésen kieeészíti azt. III. Novellairodalom Novellát írtak az utolsó ezer év leforgása alatt Boccaccio, Csehov, Gogol, valamint mások. Boccaccio egyik novella-kísérletében a falánkság kérdését dolgozza föl, egy másik novella-kísérletében pedig azt ábrázolja, hogy a nők felszabadulásának egyik kerékkötőjeként olyan férfiak szerepelnek, akik éjnek idején hálószobákba másznak be. Szerző ezt a magatartást nem helyteleníti ugyan, de rámutat az ablakon való bemászás káros következményeire. Gogol Köpenyeg című novellájában a kisipar kérdését veti föl, amennyiben egy szabót ábrázol, aki egy kishivatalnok részére egy köpenyeget varr. Gogol a novella szabóját az életből emelte ki, a kishivatalnok pedig több kishivatalnokból van összesűrítve. Csehov novelláira az jellemző, hogy mindenütt embereket ábrázol. A novellairodalom arra figyelmeztet bennünket, hogy zseniálisan kell írni, mert enélkül gyakran nem éri el az író a kívánt hatást, írása pedig ezzel párhuzamosan nélkülözni fogja a lángeszűséget. IV. Regényirodalom Regényt Cervantes írt. Cervantes Don Quijote c. írásában azt mutatja ki, hogy egy magánparaszt és egy kisbirtokos a földesúri ideológia zavartkeltő hatására elhanyagolja a vetési kampányt, a föld trágyázását, valamint a négyzetes kukoricavetést, majd mindketten megbolondulnak. Balzac és Tolsztoj eseményeket ábrázoltak, míg Dosztojevszkij azt mutatta ki, hogyha egy egyetemi hallgató nem látogatja az egyetemi előadásokat, akkor nem kaphat ösztöndíjat és ezáltal a bűnözés lejtőjére kerül. A regényirodalom az eddigi fejlődés után még tovább is fejlődött. Gorkij az üzemi termeléssel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott, míg Solohov parasztokat ábrázolt igen helyesen. A regényirodalom fejlődése arra figyelmeztet bennünket, hogy típusokat kell alkotni, mert enélkül a legjobb regény is igen gyönge lesz. V. Költészet Jó verset írni nehéz, de nemes feladat. Ezt tette Horatius, Puskin, Petőfi, Eminescu, Majakovszkij és mások. A jó verset arról ismerjük föl, hogy olvasás közben megnyeri tetszésünket és – ellentétben a rossz versekkel – megragadónak bizonyul. A költők eddigi fejlődésük folyamán általában azt a kérdést vetették föl, hogy hogyan viszonyulnak a különböző személyekhez és eseményekhez. Amikor a személy nő, akkor szerelmes versről beszél közvéleményünk. A szerelmes versek két kategóriába oszthatók: vannak versek, amelyek elválás előtt ábrázolják a költő viszonyulását és vannak versek, amelyek elválás után. Az utóbbiak általában szomorúbbak szoktak lenni, mint iz előzők. A történelmi eseményeket a költők bizonyos fokig mindig tükrözték. Ezáltal jött létre az a törekvés, hogy a költők helyesnek látták, ha osztályuk és népük nincs elnyomva. Ha: menetesen el volt nyomva, akkor a nagy költők ezt helytelenítették. Ez arra mutat, hogy a leghelyesebb magatartás az emberiség fölszabadítása. VI. Dráma A drámaírók azt ábrázolták, hogy a legkülönbözőbb emberek mennyire össze tudnak veszni. Prometeusz az istenekkel, Oedipusz önmagával. III. Richárd rokonaival. Nóra pedig a férjével veszekedett. Ide sorolhatjuk Faustot is, akinek Mefisztóval voltak nézeteltérései. Ezek a nézeteltérések a drámaírók tanúsága szerint nem vezettek semmi jóra. mert rendszerint végül mindenki meghal. A dráma új útjait még nem látjuk tisztán, de kétségtelen, hogy nagy szerepe lesz a hősök egyetértésének és az ebből származó súlyos, beláthatatlan és véres következményeknek. VII. Kritika A kritikai front az idők folyamán gyönge volt. A kritikai front megerősítésére Bjelinszkijt és Csernisevszkijt delegálta a történelem. Angol vonalon Macaulay működött, de nem tudta megakadályozni Miltont művének megírásában. Ezért csak utólagos szempontokat adott. Brandes dán volt, de később kiderült, hogy jónéhány kérdésben nem volt igaza. Szerencsére a bírált írók előbb meghaltak s ezáltal bizonyos fokig a saját koncepciójuk érvényesült. VIII. Tennivalók Véleményünk szerint a legsürgősebb tennivaló az, hogy a világirodalmat új zsenikkel kell megerősíteni. Ilyen zseniket minden népnek delegálnia kell avval a megbizatással, hogy a valóságot írják az emberi fölszabadulás perspektívájából. Ellenkező esetben ugyanis nem minősülnek zseniknek. A zseniális íróknak ezenkívül kötelessége, hogy írjanak, mert anélkül nem derülnek ki képességeik. További föladat az is, hogy meggátolják a világ olvasóközönségének fölrobbantását. Ezesetben ugyanis a zseniális írók teljesen egyedül maradnak műveikkel, ami nem vezethet semmi jóra. Mindezeknek a megállapítása mellett kimondhatjuk, hogy a világirodalom valószínűleg továbbra is előre fog haladni, ugyanúgy, mint XVI., XVII., XVIII., XIX. és más századokban. Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 19.Petőfi helyett kreatív írástBeszélgetés Kukorelly Endrével a Bulgakovban „Mindenki kéne írjon” – hangsúlyozta többször is Kukorelly Endre csütörtök délután, a Bulgakov Kávéház teraszán megszervezett Álljunk meg egy szóra rendezvénysorozaton. Az est állandó házigazdája, László Noémi kérdezte a József Attila-díjas írót, költőt, újságírót és kritikust, aki úgy vélte, a kortárs gyermekirodalom gügyögés, a nagy irodalmi alkotások mind szörnyetegek, és bevallotta, azért lett író, mert nem értett semmit a Bűn és bűnhődésből. László Noémi első kérdésére Kukorelly Endre kifejtette: az irodalom művészeti ágazat, nem egzakt tudomány, sajnálja, hogy egyfajta történelemként tanítják az iskolában és nem a kortárs alkotókkal és alkotásokkal foglalkoznak. Véleménye szerint kreatív írást kéne oktatni az irodalomórákon, nem Petőfit. Kukorelly Endre pont ezzel foglalkozik: kreatív írást oktat. Mint kifejtette, az ázsiai jellegű, zenszerű mester–tanítvány viszonyt kedveli, ahol ő csak „nyakonvágja” tanítványait, hogy azok széthulljanak, majd felébredjenek. Az óráin közösen beszélnek a művekről a diákokkal, együtt „viszik a szöveget ötről hatra”. Szerinte ez az egyetlen járható út, hiszen ő sem tudja a tutit, ő sem okosabb a tanítványainál, minden órán ugyanannyit tanul, mint azok, akik fizetnek neki az okosodásért. Számára az oktatás során csak egy kérdés van: jókor érkezik-e a nyakleves. „Mindenkiben van potenciál. A tehetséget el kell felejteni. A potenciált pedig mindenkiből ki lehet hozni, csak dolgozni kell rajta” – részletezte oktatási elveit az író. Kukorelly első „regényét” hatodikos, hetedikes korában kezdte el írni: az Egri csillagok hatására írt ő is török csatákról, vitézekről, ám komolyabban az irodalom a Bűn és bűnhődés elolvasása és meg nem értése után kezdte el érdekelni. Apja ronda A Világirodalom Remekei sorozatában olvasta el Dosztojevszkij regényét, amelyet annyira érdekesnek és izgalmasnak talált, hogy eldöntötte: ő is ezzel fog foglalkozni. „Nem kell feltétlenül megérteni a műveket. Van, amit nem is lehet megérteni, mint egy Bach fugát, vagy Malevics Fekete négyzetét. Ez érzéki dolog” – jegyezte meg. A beszélgetés során többször visszatért arra, hogy a szocializáció, fejlődés, tanulás, egyfajta burkot hoz létre, butít. Példaként a gyermekrajzokat, a gyerekek mondanivalóját hozta fel. „A gyermekrajz nem ábrázol semmit, szinte azt mondhatni, hogy avantgard alkotás. Aztán a gyermek elkezd szocializálódni, és mi beleneveljük, hogy a rajznak ábrázolnia is kell valamit. A gyereket úgymond betörik” – fejtette ki. Hasonló okok miatt a kortárs gyermekirodalmat sem szereti, számára az egész lebutított gügyögés, az írók, költők nem értik meg, hogy „a gyermek nem hülye, csak kicsi”. A gyerekszáj szerinte igazi költészet, a gyermek mindent elmesél, célok nélkül, ami benne van, ám a szocializáció a gyermekszájat is betömi. Ezt a szocializációs burkot áttörni az írással lehet, vélte a meghívott. „Mindenki írjon, minimum egy naplót. Bármit lehet bele írni, bármi jó, a lényeg, hogy minden nap kell csinálni.” – mondta. Véleménye szerint az írás az önmegismerés, megértés egyik „királyi” útja. Kukorelly Endrével augusztus 15-én, kedden is találkozhattak a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán szervezett irodalmi esten, ahol Mile Lajos főkonzul beszélgetett az íróval, költővel. Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 7.Gyergyóban vendégszerepel a marosvásárhelyi színház Karamazovok című előadásaA gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Nagytermi Stúdiójában a Karamazovokkal lép fel november 25-én, szombaton este 7 órától a Tompa Miklós Társulat, közölte a marosvásárhelyi színház. Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényének színpadi adaptációja negyedik évada szerepel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának műsorán. A darab nem egyszerűen színpadi adaptáció Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij remekművéből: Richard Crane kiemelte a történetből a regény központi szereplőit, a négy főhőst, és velük játszatja el a többi figurát is. Az Albu István rendező irányításával színre vitt mű cselekménye bölcseleti-etikai mondanivaló köré csoportosul, hősei az orosz társadalom archetipikus egyéniségei, nagy esélyek hordozói, egymás spiritualizált tükörképei – mindez kortárs színpadi nyelven fogalmazva. „A színművészek fantasztikus játéka méltó módon teszi egésszé Albu István rendezői koncepcióját. A Tompa Miklós Társulat négy igen tehetséges, fiatal színésze hihetően, hitelesen formálta nem csak a saját »fő szerepét«, hanem az intenzíven változó mellékszerepek sokaságát is. Nagy színészi feladat ez, az alakítások pedig nem nőtték túl a Kisterem adta tér bensőséges voltát, az agresszió, az impulzív érzelemkitörések nem harsányak, sem túljátszottak, inkább visszafogottak és felbugyogóak voltak, méltóak ahhoz a mély, szinte torokszorongató, dohos reménytelenséghez, amelytől szinte dániai történetként »bűzlött« az előadás” – írta kritikájában Kaáli Nagy Botond. A Karamazovok szereposztásának tagjai Bokor Barna, Galló Ernő, László Csaba és Tollas Gábor. Az előadás jelmeztervezője Bocskai Gyopár, díszlettervezője Tenkei Tibor. A gyergyói vendégszereplést megelőzően a produkció Marosvásárhelyen is megtekinthető november 10-én, pénteken este fél 8-tól a Nemzeti Színház Kistermében. A 12 éven felülieknek ajánlott előadás román nyelvű feliratozással követhető. maszol.ro lapozás: 1-30 | 31-37
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
